Why Did You Let Them? (Anni Engel)

Nelly Kotányi, "Miért engedtétek?" Képes Figyelő 1945-10-13 (originally published in Hungarian, in June 1945, translated into English 2000-05-20)

It was six years ago that I saw her first, on a warm summer afternoon in a flowering schoolyard in Szekszard. The municipal music school had invited me to serve as an outside examiner that year. We were hearing the well-prepared pupils in the auditorium of the renowned Garay Gimnazium. A diminutive little girl was announced: seven years old, but hardly looking even that.

She began to play music. And it was indeed music she was playing, not just piano — music immemorial, her miniature fingers sculpting Bach and Mozart out of that oversize keyboard. She even played us a few little pieces she herself had written. A great gift, first spreading its wings. No one was surprised to hear that we awarded her the prize book. In the fullness of her 7 years she was already well-known in that town; many were predicting she would one day be the pride of Szekszard.

Four years pass. Now eleven, she plays Beethoven’s C-minor piano concerto in the student concert. By now everyone recognizes that hers is no ordinary talent. She is brought up to Budapest. The Music Academy Director receives her with tokens of his admiration and respect: He “would admit her immediately to the Academy, but the Jewish-Laws forbid it.” He adds that he hopes the regime will soon fall; till then he would still like to follow her development closely. The little girl is happy. A radiantly bright autumn day. Anny can come up to Budapest two more times, so the Music Academy’s celebrated piano maestro can hear her. Then comes March 19, 1944, and the maelstrom of deportation.

After the siege’s end, I hear nothing about them. Just two weeks ago, I learned from the deathlist of the Muhldorf Camp, that Anny’s father had perished there. Last week I met some people from Szekszard. My first question is about Anny. They tell me. It was in Auschwitz on a December day that they saw her last. The executioners came for Anny, to separate her from her mother. The little child with the God-given gift had been found unable to labour hard enough. Her mother, Rozsi, would not leave her, so she was taken to the gas chamber too. Never seen again.

Little Anny Engel! This is the first article about you, and it will have no successors, because the little artist is no more.

Yet what an endless joy it would have been for me, if you had played the first movement of the C-Minor concerto once again. You know, that last trill, at the end of the cadenza, the one for which you need bigger hands — I would leave it as you played it for the time being.

Women, mothers, whom the star of fortune spared from the horror, and all of you who are happily embracing your children now: don’t you hear them sometimes, on calm nights, the muted moans?

Miért engedtétek?
Kotányi Nelly

Hat év előtt láttam először, meleg nyári délelőttön a szekszárdi gimnázium virágos udvarán. Abban az évben vizsgabiztosnak hívott meg az ottani városi zeneiskola. A nagyhírű Garay-gimnázium tantermében hallgattuk a növendékek szépen betanult jatékát. Beszólítottak egy pöttömnyi kisleányt. Hét éves volt, de annyinak sem látszott. Muzsikálni kezdett! Nem zongorázott, mert muzsika volt, áhitatos zene, ahogy kicsiny ujjai Bachot és Mozartot megszólaltatták! Meghallgattuk néhány apró darabját, amit ő komponált! Egy nagy tehetség első szárnypróbálgatása. Senki sem csodálkozott, hogy ő nyerte meg a jutalomkönyvet. A városban ismerték már 7 éves korában és sokan mondogatták, hogy egyszer még büszkesége lesz Szekszárdnak.

Elmúlik négy év. A 11 éves gyermek Beethoven C-moll koncertjét játssza a növendékhangversenyen. Most már mindenki elismeri, hogy nem mindennapi tehetség. Felhozzák Pestre. A Zeneművészeti Főiskola művésztanára elragadtatással és a legnagyobb elismeréssel fogadja. Azonnal felvenné a főiskolára, de a zsidótörvény nem engedi. Reméli azonban, hogy a rendszer megbukik hamarosan. Addig is figyelemmel akaja kísérni a gyermek fejlődését. A kisleány boldog. Verőfényes őszi nap. Anny még kétszer feljöhet Pestre, hogy a Zeneművészeti Főiskola kiváló tanára meghallgassa. Aztán jön 1944. március 19. és jön a deportálás infernója.

Az ostrom után sokáig nem tudok róluk semmit. Most két hét előtt olvastam a mühldorfi tábor halállistáján, hogy Anny édesapja szívbénulásban elhalt. Múlt héten szekszárdiakkal találkoztam. Első kérdésem, mi hír Annyról. Elmondják. Auschwitzban egy decemberi napon látták utoljára. A gyilkos pribékek jöttek Annyért, hogy szétválasszák édesanyjától. Az istenáldotta kis muzsikustehetség nem tudott eleget dolgozni. Vitték a gázkamrába. Édesanyja nem hagyta, vele ment. Azota nem látták őket.

Kicsi Engel Anny! Ez az első cikk rólad, melyet nem fog más követni, mert a kis művésznő – halott…

Pedig milyen végtelen öröm lett volna nekem, ha még egyszer eljátszanád a C-moll koncert első tételét. Azt az utolsó trillát, tudod, ott a kadencia végén, amihez nagyobb kéz kell, még egyenlőre elengedném!…

Asszonyok, anyák, kiket szerencsecsillagotok megvédett a borzalmaktól és boldogan ölelitek gyermekeiteket, nem halljátok néha csendes éjjeleken a halk sóhajtásokat: Miért engedtétek?

Made available on the Internet by Stevan Harnad at http://users.ecs.soton.ac.uk/harnad/skywritings/index.php?/archives/91-Miert-engedtetek.html

Anni Engel was Stevan’s cousin; her mother, Rozsika, from Kalocsa, his mother’s sister. Nelly Kotanyi was Anni’s piano teacher. His mother learned what became of them in June 1945, from a slightly earlier and longer (but suppressed and apparently lost) version of this article. This version was retrieved after some searching (at Stevan’s request) by someone in Hungary in May 2000.